> Koller Gitta

Nemcsak szerencsés

Aknay Csaba - fotográfus. A Magyar Sajtófotó 2004. évi pályázatán az emberábrázolás-portré kategóriában két képével elnyerte az elsõ és második helyezést.

- Igazi õslakos vagy. Van olyan képi emléked gyerekkorodból, ami szorosan Szentendréhez kapcsolódik, amolyan vizuális emlékként a város egyes részeirõl megmaradt és most is fontosnak érzed?
- Ami megmaradt, az mind fontos. Talán amikor mûanyag pisztolyokkal rohangálunk a kiserdõben, hogy bumm-bumm… Egyébként egészen kisgyerekkoromban itt laktunk lent a belvárosban, aztán apámék elkezdtek építkezni fent, a Püspökmajor lakótelep mellett. Furcsamód négy éves koromból emlékszem olyanokra, hogy apám lemegy a boltba és hozza nekünk a kakaót, vagy a fuvaros hozza még lovaskocsival a szenet hozzánk, meg ahogy a szomszéd két kutyájával bujkáltam a házukban - ezek a dolgok maradtak meg nagyon élesen bennem.

- Úgy tûnik, négy évesen sok minden történik az emberrel. Egy veled készült interjúban olvastam, hogy akkor próbáltad ki elõször a fényképezõgépet is; úgy, hogy megpróbáltad összetörni...
- Na, erre a momentumra én konkrétan nem emlékszem, csak a családi legendáriumban szerepelt.
Egyébként minden gyerekkori emlékem a nyárhoz kötõdik, azt hiszem az elsõ téli emlékem 1985-bõl való, elõtte mintha nem lett volna, csak nyár.

- A képeid hangulatára mi jellemzõ?
- Van egyfajta hangulat, ami a saját munkáimban tettenérhetõ, és kicsit borongós, de például az alkalmazott munkáimon ennek nyoma sincs. Törekszem is arra, hogy azokon ez ne érzõdjön, se a riport-, se a portréképeimen. Persze vannak olyan dolgok, amin munka mellett dolgozom, és egyszer ki szeretném rakni, egyszer falra kell kerülniük. Van egy "Spontán aktok" címû projektem - illetve ez inkább a munkacíme a dolognak. Ezek az aktok inkább portrék, az embereket a saját környezetükben fényképezem, a ruhátlanság csak plusz megnyilvánulás, kitárulkozás.

- Van olyan példaképed, akinek a képeit formanyelvében közel érzed a sajátjaidhoz?
- Helmut Newton képeit nagyon szeretem, de õ hozzám képest nagyon-nagyon letisztult, én talán nem is akarok ennyire letisztult lenni, és nem is jövök ahhoz, hogy hozzá és hasonló nagyságokhoz hasonlítsam magam. Sõt, ha belegondolok, olyan ember, aki konkrétan befolyásolná az én jelenlegi munkámat, akár a családból, nincs. Édesapám konstruktivista, onnan áthozni dolgokat a fotóba, az elég meredek lenne. Maximum lefotózom a képeit.

- Elõdeink nagyon egyszerû gépekkel remekmûveket tudtak alkotni, és én ma is azt gondolom, hogy nagyon egyszerû, automata gépekkel is lehet szép képeket készíteni. Számodra mennyire fontos a technika?
- Ez érdekes, mert például az Archie Shepp-rõl készült - most díjazott - képeket egy Kijev 80 típusú géppel készítettem, sokáig azt használtuk reklámfotók készítéséhez is, szóval ennyire fontos a technika. Semennyire. Csak annyiban érdekel, hogy kellett egy digitális kamera ahhoz, hogy a napilapos munkákat tudjam csinálni. Olcsóbb lett és egyszerûbb, viszont nem nyúlok bele a képekbe, csak amennyire muszáj, amit egy labor is megcsinálna vele. A múltkor szükség volt egy makro-felvételre, akkor egyszerûen fogtam a digitális gépet és elé raktam egy objektívet.

- Gondolom, több területen is kipróbáltad magad.
- Igen, régen mindenfélével kísérletezgettem, aztán nagyon hamar eldobálja az ember azokat, amik nem kellenek... Próbálkoztam a nyersanyagokkal, emulziókkal, ez egy ideig izgalmas volt, de aztán rájöttem, hogy engem pont nem ez érdekel, hiszen alkalmazott fotósként is jobban szeretem, ha egy kép kép, és nem nyúlkálnak bele. Szeretem úgy megcsinálni a képeket, ahogy vannak, ahogy látom õket, ahogy a negatívon elõtûnnek.

- Ebbõl arra következtetnék, hogy szeretsz dokumentálni. Van esetleg amolyan automata üzemmódod is? Ha például külföldön jársz, más kultúrákkal találkozol, mindig kéznél van a kamera és hajrá?
- Nem vagyok olyan, mint a nagyapám, aki 1934 óta vezet albumot. Mára elég sok kép összegyûlt, több albumnyi, édesanyám megszületésétõl kezdve szinte minden családi eseményrõl, az õ képein végig tudom követni a történetünket. Anyukám végigjárta az NDK-t azzal a Ljubitel fényképezõgéppel, amit én majdnem szétvertem, és diára fotózott, szemre, hibátlanul. Úti képeim nekem egyáltalán nincsenek, nem szeretem csak úgy pazarolni a nyersanyagot, még a digitális kamerámmal is úgy vagyok, hogy csak akkor szánok a témára kockát, ha valóban megéri. Ugyanakkor nagyon szeretnék eljutni Portugáliába és Iránba, az egy nagy tervem. Illetve tervünk.

- Hallottam, hogy megnõsültél. A feleséged is fotós, ugye?
- Igen. 1998-ban találkoztunk egy vidéki fotósoknak szóló továbbképzésen. Lánykérés nem volt, ha jól emlékszem, csak ültünk egymás mellett egy kávézóban, egymásra néztünk: hm, mi lenne, ha összeházasodnánk? Dolgozni viszont nem tudunk együtt, elég erõs akarattal bírunk mindketten. Õ riportfotóval foglalkozik egy hetilapnál, és kicsit más a látásmódja, mint nekem. Egyszer talán Szentendrérõl csinálunk majd együtt valamit, én például el tudok képzelni egy nagyon progresszív dolgot, mert amit idáig láttam, az nem más, mint összefûzött, felnagyított képeslapok. Úgy tervezem, hogy valahol az autonóm riport- és a progresszív divatfotó határmezsgyéjén egyensúlyoznék. Különös megfogalmazású városképek váltanák egymást portrékkal, mert természetesen embereket is fényképeznék, és mivel nem tudni, milyen a tipikus szentendrei polgár, ugyanúgy szerepeltetném az itt lakó mûvészeket, mint Juci nénit a szomszédból. Bajban lennék, ha meg kellene fogalmaznom, milyen a jellegzetes szentendrei ember. Sokan jöttek ide más városokból, hiszen mikor édesapám ideköltözött, még csak ötezer lakosa volt a városnak, most pedig húszezer. Õk valamennyien és ugyanúgy szentendreiek.

- A szavaidból úgy tûnik, ez a város az otthonod, iskolába viszont nem itt jártál.
- Igen, három évig éltem Pesten, de azt hiszem, elég is volt. A kétéves Práter utcai fotós iskola után jártam a Szellemképbe egy évig, de úgy gondolom, a gyakorlat volt az, ami igazán fotóssá tett, fõleg a napilapos korszak. Persze van még mit tanulni most is, bár már én is tanítok. Az iskolákról pedig hol ilyen, hol olyan a véleményem, jó és rossz élményeim egyaránt vannak. Volt olyan tanárom, akinél nem állt túl jól a szénám, de az iskola elvégzése után többször is visszamentem hozzá szaktanácsért, mert hozzáértõ és alapos embernek ismertem meg.

- Szabadúszóként mennyire van könnyû dolgod, ha azt vesszük, hogy rengeteg esemény, történés a fõvárosban zajlik?
- Volt már rá példa, hogy hívtak fotózni, és le kellett mondanom, aztán lemondtam a második alkalommal is, de szerencsére hívtak harmadszorra is. Napilaposként sokat jártunk terepre, egyszer például hóban rekedt autóbuszt kellett gyorsan találnunk, mert az volt a hír, hogy a fél országot ellepte a hó, mindenfelé hóakadályok vannak. Akkor egy kollégámmal felkerekedtünk és kimentünk autóval, ameddig bírtunk, fel a Pilisbe, aztán a derékig érõ hóban gyalogoltunk vagy 200 métert, mire elértük az elakadt buszt. Talán aznapra nem volt több feladat, de gyakran elõfordult, hogy négy munka után még rohantam egy ötödikre is. Szabadúszóként egy kicsit könnyebb.

- Legközelebb milyen díjra pályázol?
- Azt hiszem, ezt a részét a dolognak nem mûveltem jól soha. Nem szoktam külön, kifejezetten pályázatokra készülni. Nem én találom meg a pályázatokat, hanem azok engem. Szerencsés vagyok.