> Tolmár Bálint

Bibó István - A korszerûtlen elmélkedõ

"Sírba szállhat-e a demokratikus gondolat Bibó Istvánnal?" - e kérdéssel fordult a gyászolókhoz Kenedi János, s a választ mindnyájuk nevében mondta ki: "Szórhatnak földet, göröngyöket, hengeríthetnek sziklát is annak hantjára, aki a legkövetkezetesebb képviselõje volt. A demokratikus gondolkodást nem lehet föld alá kényszeríteni, mert éltetik mindazok az igények, amelyek annak idején a könyvtárszobából közéleti szerepre hívták Bibó Istvánt, s amelyek az õ elhallgatása után is élnek. […] Bibó István útja ma is járható, mert csak a politikai helyzet változott meg azóta többszörösen is, a feladat társadalmi megvalósításra vár […] Bibó István életmûve azt a belsõ harmóniára épülõ szilárd erkölcsi erõt képviseli a magyar kultúrában, amely nélkül a demokratikus emberi közösség és az emberi szabadság ügye eggyé nem válhat."

E két fogalom s az összeegyeztethetõségükrõl való meggyõzõdés alkotják Bibó István politikai krédóját. S ahogy Bibó a személyes és a politikai szabadság közös eredõit kereste, úgy vált maga is az egymást váltó ellenzéki mozgalmak közös nevezõjévé. Temetésénél a már említett Kenedi János mellett Illyés Gyula is mondott gyászbeszédet; elõbbi az elhunytban a demokrata gondolkodót, '56 szellemének életben tartóját tisztelte, utóbbi a Márciusi Front 12 pontjának társszerzõjét és személyes barátját. Kettõsük szimbolikus, jelzi a Bibó halálával egy idõben végbement õrségváltást is: a formálódó demokratikus ellenzék vált a továbbiakban a diktatúrával szembeni ellenállás mozgatójává, s e fiatalabb generáció gondolkodására Bibó mûvei nagy hatást gyakoroltak - hála többek között a '80-as években szamizdatban terjesztett Bibó-emlékkötetnek. Azóta is gyakran idézett esszéi elõször Bernben jelentek meg Összegyûjtött Írások címmel, s a rendszerváltás óta a háború utáni idõszak legtekintélyesebb politikai elemzõjeként tartják számon.
Most, halála huszonötödik évfordulóján érdemes eltöprengeni azon, vajon az eltelt negyedszázad mennyire igazolta politikai alapvetéseit. Valóban csak egy adott történelmi korszak jellemzésére szolgálnak írásai? És egyáltalán: hova helyezhetjük Bibót a magyar szellemtörténetben?
Ez utóbbi kérdést aligha lehet egyértelmûen megválaszolni, hiszen Bibó írásaiban nem kevesebbre tesz kísérletet, mint éppen az egymásnak ellentmondó eszmeáramlatok egyfajta szintézisének megalkotására. A keresztény etika tisztelete vallásos neveltetésébõl adódott, egyetemi tanulmányai alatt a liberalizmushoz került közelebb, a háború idején lett baloldali utópista, nem utolsó sorban a népi írók mûveinek hatására. A "harmadik utas" fejlõdés megvalósulásának lehetõségét az '56-os forradalomban látta: szabad paraszti gazdaságok, munkás önigazgatás, korlátozott, ámde demokratikus parlamentarizmus.
Legtöbbet idézett - többségükben 1945 és '48 között írt - esszéiben inkább konkrét politikai konfliktusok megoldásait kutatta. Helyzetelemzései talán nem mindig pontosak, erre az azt követõ évtizedek õt magát is rádöbbentették, következtetései, javaslatai azonban eredetiek és megfontolandóak. Kortársai is kritizálták A magyar demokrácia válsága (1946) kapcsán, mai bírálói pedig azt vetik szemére, miért nem vette észre a kommunista párt már akkor is nyilvánvaló szándékait, noha a mû ennél általánosabb összefüggésekre mutat rá: Bibó nézete szerint, ha a társadalmat két egyaránt végletes lehetõségtõl - konkrétan a proletárdiktatúrától ill. a reakciótól - való félelem gyötri, az nem teremt megfelelõ körülményeket a rendezett demokratikus kibontakozásra, s legfeljebb kvázi-demokratikus rendszer alakulhat ki. Minderre jól rímel elmélete a politikai hisztériákról, mivel "ezek azok a helyzetek, mikor egy ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az, úgy tesz, mintha demokratikus volna, holott nem az, úgy tesz, mintha forradalomban élne, holott tesped." - fogalmazta meg bárki precízebben ezt a sajátosan magyar közállapotot?
Bibó tanulmányai így egyszerre idõszerûtlenek, ugyanakkor rendkívül aktuálisak. A történelmi környezet, melyben napvilágot láttak, gyökeresen eltért korunktól, de nem lehet nem észrevenni az alapproblémák változatlan jelenlétét. Szerzõjük ugyanis egészen nyíltan beszél elfojtott, a közbeszédben meg nem vitatott kérdésekrõl: az antiszemitizmussal nem sokkal a Holocaustot követõen foglalkozott ( Zsidókérdés Magyarországon 1944 után - 1948 ), higgadt elemzése rámutat, miért nézte a társadalom többsége tétlenül a szégyenteljes eseményeket, mik a tanulságai s hogyan dolgozható fel ez a trauma. Írása azóta is megkerülhetetlen e témában.
De az egész térség zsákutcás fejlõdését is találóan vázolta fel A kelet-európai kisállamok nyomorúságában. A demokratikus jogállam kiépülése és a modern nacionalizmus megjelenése ugyanis itt, Nyugat-Európától eltérõen nem egymást kiegészítõ, erõsítõ folyamatok. Kelet-Európában a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, mivel Bibó meglátása szerint, az itteni nacionalizmus alapvetõen antidemokratikus. A kelet-európai nacionalisták tapasztalata szerint ugyanis nemzetük számára a demokrácia vállalása meglévõ állami kereteik széteséséhez, önállóságuk megszûnéséhez vezethet. A helyzet konszolidálására egy igazságosabb, az etnikai határokat szem elõtt tartó rendezést javasolt; ma tudjuk, ez már nem jöhet létre - így megmaradt az agresszív nacionalizmus és a politikai hisztéria. Mindennek azonban hatékony ellenszere a szabad, demokratikus légkör.
"Demokratának lenni mindenekelõtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményûektõl, a más nyelvûektõl, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektõl, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstõl és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektõl, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tõlük." - ezt tudatosítja az olvasóban Bibó István. Hogy az utókor megfogadja-e tanácsait, s hajlandóak leszünk-e igazi demokrataként viselkedni, csak rajtunk múlik.

***

Bibó István (1911 aug. 7. - 1979. máj. 10. ), történész, politikatudós, jogbölcselõ, az 1956-os forradalomban Nagy Imre kormányának államminisztere; életfogytiglani elzárásra ítélték. A demokratikus értelmiség egyik példaképe.
A Rubicon - havonta megjelenõ történelmi folyóirat - áprilisi számát teljes egészében Bibó Istvánnak szentelte. Halálának 25. évfordulója alkalmából a számban megjelenõ tanulmányok egytõl egyig Bibó István életével és munkásságával foglalkoznak.