> Madarász Csaba

Szentendrei séta Lang Andrással

- Olyan helyeket kellene találnunk Szentendrén, ahol jól érzed magad…
- Jó, menjünk. Irány a belváros.

Ez volt a Dalmát pince bejárata. A hely, ahol a régi zenekarommal, a Drums-szal gyakran felléptünk. Emlékezetes azért is, mert itt rendezett az Öcsike (ef Zámbó István) Miles Davies emlékfesztivált, és egy idõben itt próbáltunk.
A nevezetes események egyike még egy fehér, csöndes tél volt, hó fedte a tájat, és akkor megláttam itt a Rab Ráby téren ezt a házat, ami 300 éves, és nagyon megtetszett. Amikor '96 végén úgy döntöttünk a párommal, hogy ideköltözünk, éppen kiadó volt...

- Nem egy hétköznapi ház.
- Régebben kovácsmûhely volt. Az egész Szamárhegy alatt fantaszitkus pincebirodalom van, ennek is van egy pincéje. Innen indult a mi szentendrei pályafutásunk. Sokszor a Dalmátból a bulik itt folytatódtak, vagy Öcsinél. Õ a Szamárhegyen lakik, a tetején székel a testvéreivel. Most odamegyünk körbenézni, jó kis helyek vannak arrafelé.

- Lassan baktatunk felfelé egy meredek utcán, a keresztnél pedig csodáljuk a tájat.
- Itt a kedvenc helyeim egyike. Gyönyörû a kilátás.
(ekkor Öcsike elõbukkan a hátunk mögött, a háza erkélyén)

- Ott van Öcsi! Utibeszámolót tartunk a nyilvánosságnak, gondoltuk, bemegyünk hozzád.
- Persze, gyertek, mindjárt beengedlek benneteket!

Barátságosan fogad, körbevezet az új házrészben és mesél. András vezetésével megnézzük az alkotó-mûhelyeket, és eljutunk a kilátóhelyek etalonjához. Ezután visszatérünk a házba, a hûtõszekrény mellé.
Mikor megkérdezem, hogy szeretik-e egymás zenéjét, András nehezen tudja értelmezni a kérdést, hiszen állítólag emlõként kapta a Bizottságot és a Happy Dead Band-et. Öcsi is határozottan pozitív választ ad.
Ugrunk az idõben, és már lefelé haladunk a Szamárhegyrõl.

- Itt volt egy kis étterem, ami rejtélyes körülmények között kigyulladt, de szerencsére még idõben eloltották a tüzet, és így megmenekült ez a kis épület. Késõbb a Tamásék megcsinálták a helyén az Asztro teázót. Nagyon jó, kreatív hely. Látod, az a bicikli a falon például a miénk. Szuper, régi orosz modell. A pumpatartó pedig akkora, hogy a gépfegyver még ráférjen. Állítólag még a háborús idõkbõl származik.

Útközben leérünk a korzóra, ahol a következõ jelentõséggel bíró helyrõl, az Andreas Pizzeria-ról derül ki néhány érdekesség.

- Mikor kicsi gyerek voltam - a 70-es évek vége felé - Tahiban volt a családi nyaralónk, és visszafelé mindig megálltunk pizzázni. Az akkor még Imre bácsi tulajdonában lévõ pizzéria az elsõ volt a kommunista blokkban, de olyannyira, hogy a Newsweek egész oldalas cikkben hozta le. Az én szentedreiségem innen datálódik. Ráadásul Imre bácsi emlékezett rám, mikor már nagyfiú voltam, és bementem hozzá.
Visszatérve a szentendreiségemre, mondhatjuk úgy is, hogy én a mûvészeten, a zenén keresztül kerültem a városba. Innen elég egyértelmû a következõ állomásunk: a parttal párhazmos utcán sétálva jutunk el a Vujicsics térre, ahol van egy kis kávézó. Ami ehhez helyhez kapcsolódik, az a Söndörgõ zenekar, amelyben a "Szlobi" tangóharmonikázik. A szintén a zenekarban játszó testvér-fiúk üzemeltetik a kávézót, amit nem is láttam még belülrõl. Nézzük meg! Közben eszembe jutott a fiúk neve: õk az Eredics-testvérek.

- Jellemzõ Szentedrére, hogy blokkolják az újító törekvéseket?
- Ma már eljutottam oda, hogy nem értek ehhez… Nekünk egy konkrét törekvésünk volt, egy Waldorf-óvoda létrehozása, ami végül sikerült, de nem kaptunk hozzá támogatást a város részérõl. Katasztrofális volt, két évig dolgoztunk az elõkészítésén, mindenki megígért mindent, és ebbõl az lett, hogy a mai napig bérelt házban mûködik az óvoda.
Waldorf-iskolát is szerettünk volna, de ezt sem támogatta az önkormányzat. Végül Pilisszentlászlón, innen 9 km-re valósult meg, mert nekik volt egy félig bezárt iskolájuk, s amikor tudomást szereztek a kezdeményezésrõl, elindult egy együttmûködés. Ennek egyenes következménye az lett, hogy akkor most próbáljunk gimnáziumot is létrehozni…

- Téged nem arról ismernek az emberek, hogy Waldorf-intézmények alapításában segédkezel.
- Igen, elsõsorban nem errõl… Itt folyamatosan az az érzése az embernek, hogy a város a lehetõségeihez képest nagyon gyengén teljesít. Demográfiai dolgai pont a fordítottját mutatják az országos adatoknak - fiatalodik a lakosság. Ehhez képest nincs egy normális játszótér itt a központi részen. A város bevételei szerintem sokkal magasabbak, mint egy átlagos ekkora méretû településnek, ugyanakkor nincs egy zártkertû focipálya, ahová apukák bemehetnének, van ez a "strand", és kifújt.

Eközben a Fõtérre értünk, a turisták hiányától a hétfõi naplemente idején már kongó utcán bandukolunk

- Sok galériát is találhatunk Szentendrén, ám kicsit az a benyomásom, hogy lehetne ügyesebben is vinni ezeket. Ugyanakkor manapság örülhet az ember, hogy itt legalább kõ van a lábunk alatt, meg a szemetet is elviszik.

Tovább folytatjuk utunkat, fölfelé, a városháza irányába.

- Itt a kedvenc helyem. A Dorothea már akkor a törzshelyünk volt, mielõtt olyan lett, amilyen most. Egy fodrászhölgy üzemeltette, majd átvette a Ryan nevû amerikai srác, és iszonyú jól megcsinálta - nagyon jó itt lenni!

Leülünk a valóban hangulatos kávézó teraszára, és arról kérdezem Andrást két hûsítõ gyömbér társaságában, mit szólna, ha azt mondanám, hogy Szentendre az álmok megvalósítója.

- Reálisan megközelítve a kérdést, Szentendrének ki kellene használnia, hogy ide fiatalok, családok jönnek. Játszótér, uszoda, wellness-központ - ez kihagyhatatlan, kötelezõ kör volna. Van még - üzleti szempontból - a turista-történet: a vállalkozóknak kell a pénz. De biztos vagyok abban, hogy ezt a fajta turizmust - idejövök, fényképezek egy órát és továbbállok - igazából nem szereti senki. Ráadásul csak idényturizmus van, Szentendre télen egy halott város, ahová aludni járnak haza az emberek. Kellene még egy egyetem vagy fõiskola a városnak, és az embereknek is, szerintem mûvészeti- és menedzsmentképzéssel. A mûvészeti iskola minél tágabban értelmezve felölelné a mûvészet teljes skáláját. Azért mondtam, hogy egyben menedzsment iskola is volna, mert manapság szerintem nem lehet anélkül igazán magas szintû menedzsereket kinevelni, hogy a gyerekek kreativitását ne gondoznánk, fejlesztenénk- mûvészettel és mozgással.
Itt van az a generáció, mely ezt a szentendrei mûvészeti aurát megteremtette, õk mindenféle iskolában részt vettek. Érzésem szerint, itt van egy luk. Utánuk nincsen senki, ami szerintem nekik sem jó. Egyszerûen nincs fiatal kulturális pezsgése a helynek, földrajzilag, történelmileg pedig megvan minden adottsága hozzá.

- Romantikus törekvések, nem?
- Az biztos, hogy a kulturális és mûvészeti életnek nagy szüksége lenne ezekre a fejlesztésekre, és az is biztos, hogy visszahatna a városra. Piac keletkezne. Itt van a Szentendrei Nyár, nézd, mennyi fesztivál van, és ezek már nemzetközi szintû dolgok, csomó külföldi csapat jön! A nyári konferenciáktól kezdve a workshopokon át nagyon sok mindennek helyet adhatna egy ilyen iskola, és eddig még nem is beszéltünk a sziget közelségérõl. Itt a rengeteg adottság, az õsi szakmák, a biotermelés, a mesés természeti környezet, itt a skanzen…
A belváros is tele van lehetõségekkel: kávézók, kiállítóhelyek vannak, csak több életet kéne vinni bele. Ha nem húzzák le hatkor a redõnyöket, és gyakrabban szerveznek programokat, lesz miért idejönni, itt maradni, a szentendreiek sem mennének be mindig Pestre - ha valódi alternatívát kínálnának nekik helyben.

Utunk itt nem ért véget, tovább haladtunk Szentendrén, Lang András pedig mesélt.

Az városnézés on-line változata megtalálható a www.op.hu/world/cities/szentendre.html oldalon.
Jó nézegetést!