Noni naplója - A nagy visszatérés

Sok víz lefolyt már a Dunán - stílszerûen -, amióta Noni otthagyta a munka világát és apró gyermekek nevelgetésére adta fejét.
Nem volt könnyû megszokni az éjszakai élet csillogó világa után a poros és zsibbasztóan eseménytelen Kadarka utcát, ahol abban az idõben kétóránként haladt el egy autó, és emlékszem, olyan izgalmak fûszerezték napjaimat, hogy hétkor hozták az újságot, tizenegykor jött a postás és csütörtökönként arra brummogott a kukásautó. Sokszor éreztem úgy akkor, hogy szálanként tépem ki a hajamat, és nagyon vágytam vissza Pestre.
Aztán jöttek sorban a gyerekek, velük pedig kis és egyre nagyobb körök a szomszédos utcákban: kisbolt, Marika néni tyúkjai, macskás bácsi, stb. Babakocsis rodeó az õsszel és tavasszal sáros, télen jeges gödrökben. És persze az élmények: minden gyerekkel újra felfedezni az elsõ havat, a virágzó gyümölcsfákat, a háromkerekû biciklit és a sarki bolt nyalókakészletét. Ezenközben a házimunka is egyre több lett, miközben az erre fordítható idõ meg egyre kevesebb. Nem volt szívem megvonni magam a gyerekektõl, persze hogy lökdöstem õket a hintán, meg papírból hajtogatóst játszottunk, óriási homokvárat építettünk - ezalatt halomba gyûlt mosogatnivaló, a szennyes már lábon elmászott a mosógépig és bokáig gázoltunk a legóban. Ezt persze a ház munkából hazatérõ ura a legkevésbé sem vette jónéven, és ugyan segíteni nem segített, hogy a helyzet valamelyest javuljon, ellenben meghallgathattam egyik kedvenc lemezét, miszerint csapnivaló háziasszony vagyok, bezzeg… és mi az, hogy nincs kész az ebéd? Világos, a gyerekeknek a zöldborsós ropit is bátran lehetett szervírozni, õk nem a tápanyagmennyiségre mentek, hanem a látványra.
Ettõl önbizalmam nem nagyon izmosodott, most már némi bûntudat és alkalmi csokievés is társult az otthonléthez. Így alakult ki tíz év után a dundi, rendetlen anyuka szerepe, aki én voltam.
Na de eljött az igazság pillanata, a legkisebb is óvodaérettnek nyilváníttatott, és én harsonaszó és fanfárok kíséretében visszatértem a munka világába. Ha nem is rögtön, de néhány hónap elteltével tudatosult bennem, hogy eddig milyen jó dolgom is volt. Most már nem csak a gyereknevelés és a házimunka - továbbra is kell mosni, fõzni, takarítani - nemes feladata az enyém, de pénzkeresõ foglakozásomban is helyt kell állnom. Örökös szétszórtsággal küzdöttem, és bár a végén kis cédulákkal jártam mindenhová, így is elfelejtettem egy csomó fontos dolgot. Amikor végre hazaértem a mindössze 6 órás munkából a három gyerekkel, legszívesebben azonnal lerogytam volna a kanapéra újsággal a kezemben - kitõl is láttam ezt? -, de nem lehetett, mert mindenki uniszónó mesélte iskolai és óvodai élményeit, a gyerekszobából zúdultak elõ a játékok, és a szemem villámként cikázott, mivel kezdjek elõbb: mosogatás, reggeli maradékok eltüntetése vagy a szemetet kéne inkább levinni, mert gyanús szagok terjengenek a konyha felõl.
Az esték azért nagyjából hasonlóak voltak: apa be, körülnézés, szemöldökfelhúzás, mi van itt?! Én meg fáradtan rámosolygok a fél pár zoknik halma alól: - Szia, de jó, hogy megjöttél, nincs kedved kiteregetni?