> Kubatovics Áron

"A színház egy tanulható nyelv" - Schilling Árpád, a Krétakör vezetõje

Egy régebbi interjújában "senkiháziak"-nak nevezte társulatát. Azóta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megemelte a támogatásukat, így várhatóan már nem kerülnek lehetetlen helyzetbe. Állandó helyük azonban még mindig nincs, színházról színházra járva keresik a színházmûvészet új útjait.

- Mennyire illik még rátok a senkiháziság?
- Ha nagyon egyszerû akarok lenni, akkor azt mondom, hogy azt csináljuk, amihez kedvünk van, és azt meg is tudjuk csinálni. Idén is két bemutatónk volt, a Siráj és a Mizantróp, legutóbb pedig egy elõbemutatónk a Szikla-kórházban Térey János Niebelung-lakópark címû darabjából, melyet Mundruczó Kornél rendez, és a Budapesti Õszi Fesztiválon lesz a bemutatója. Tehát tudunk dolgozni, és van hol játszanunk. A kõszínházak egyre inkább nyitottak arra, hogy egy-egy elõadásra befogadjanak minket. A megemelt támogatásunk pedig megszüntette az attól való cidrizést, hogy külföldrõl vajon sikerül-e elõteremteni annyi pénzt, amibõl kihúzzuk az adott évadot. Ez az összeg elegendõ a színház mûködésére, tudjuk fizetni a színészeket, az adminisztrációt, de új elõadásokat nem tudunk belõle létrehozni.
Harminc-harmincöt ember van állandó foglalkoztatásban, és repertoár színház vagyunk. Az idei évadban 230 elõadást fogunk lejátszani. Átléptünk egy bûvös küszöböt, ez már professzionális színház, csak éppen nincsen saját helyünk.

- Van ebben az ügyben valamilyen elõrelépés? A Fõvárosi Önkormányzat felajánlotta nektek a volt Flórián mozi épületét, de visszautasítottátok. Miért?
- Mert nem volt rá elég pénz. 25-30 millió forint lenne csak az épület felújítása, és évi 10-12 millió a fenntartása. A Fõváros 5 milliót tudott volna adni. Itt egy lepusztult moziépületrõl van szó, ami eleve nem színházi funkcióra épült. Az önkormányzat felajánlása egyrészt azt jelenti, hogy foglalkoznak velünk, tesznek egy gesztust, másrészt talán benne van önmaguk megnyugtatása is. Ugyanakkor érthetõ a hozzáállásuk. Azt mondják: mi adjuk a helyet, a többit oldja meg más, akár maga a Krétakör, akár a minisztérium.

- Mi változott, hogy egyszer csak így megemelték a támogatásotokat?
- Tíz évnek kellett eltelnie, hogy eljusson a helyzetünk a kínos kategóriába. Kellemetlenné vált, hogy nem támogatnak bennünket annyira, amennyire kellene. Másrészt vannak a minisztériumban is kezdeményezések, de a progresszív kultúrpolitikusokat annyi béklyó köti, hogy a jó ötletek megvalósításáig mindenféle kitérõket kell tenniük. Az NKÖM idén bõvítette az alternatívoknak jutó összeget, és kettébontotta: meghagytak egy 100-150 milliós keretet, melyre bárki pályázhat, és emellett elkülönítettek még 200 millió forintot a kiemelt "alternatív" színházaknak - ezen most hatan osztozunk.

- Tehát lassan elismert színházzá váltok. Ez mit jelent?
- Tudomást vesznek rólunk, megismerik a krétakörös színészeket, eljárnak az elõadásainkra. Ezt az áttörést a Siráj óta érzem igazán, ami furcsa, mert korábban is csináltunk izgalmas elõadásokat, mégis Csehov és egy realista színjátszás kellett ahhoz, hogy befogadjon minket az a szakma, ami alapvetõen erre a színházi esztétikára épít.

- Az elismerésben volt szerepe annak, hogy úgymond sztárok csatlakoztak a Krétakörhöz? Gondolok itt a Mucsi-Scherer párosra, Gyabronka Józsefre, Csákányi Eszterre.
- Egyrészt hoztak közönséget, másrészt a jelenlétükkel bizonyították azt, hogy nincs különbség köztük és a fiatalok között. Ez szakmailag mindenképp jót tett a társulatnak. Az elején még sokat kellett hivatkozni arra, hogy a Csákányi Eszter is a társulathoz tartozik.

- Volt konfliktus a régi társulati tagok és az újonnan érkezõk között?
- Inkább azt mondanám, hogy jól erõsítették egymást. Nyilván voltak helyzetek és vannak is. Egész más egy harminc év tapasztalatán alapuló színházi gondolkodás, mint ahogy mi fiatalokkal, még diákszínjátszóként elkezdtünk színházzal foglalkozni. Még az Erdélybõl jött fiatal színészeink is sokkal hagyományosabb színházban nõttek fel. Amit õk Marosvásárhelyen tanultak, az sokkal közelebb áll a hagyományos színházi közeghez. Számomra a színház az elsõ pillanattól kezdve a grundot jelentette. Ott játszani, színházat csinálni, az velõbõl jön. Azért csinálok színházat, amiért focizom is: ha nem focizhatok, akkor minek élni, ha nem csinálhatok színházat, akkor minek lenni.

- Miben térnek el a ti darabjaitok a hagyományos színháztól?
- Mivel Szentendrérõl van szó, erre most azt mondom, hogy mi vagyunk azok, akik '99-ben egy IFA-teherautón jelentünk meg a város fõtéren, és ott nyomtunk egy vásári komédiát. Aztán tavaly játszottuk a Liliomot a Városháza udvarán egy klasszikus térben, ami egy nyári, szórakoztató, zenés elõadás. És ez az a színház, amelyik most egy mûvelõdési ház zárt terébe visz egy baromira intim, lélekõrlõ, három és fél órás Csehov-darabot.

- Mennyire tudod adaptálni a Sirájt a szentendrei körülményekhez?
- Szombathelyen ugyanígy játszottuk, egy színpadon, lehúzott függönnyel.

- Miben lesz más, mint a Fészekben?
- A színpad mögött nem lesz ott a szabad tér. A lényege - az intim tér, a leegyszerûsített eszközök használata - nem változik. Szombathelyen nagyon jól sikerült a vidéki közönséget megfogni. Semmi lila-köd és mûvészkedés nincs benne. A szándék az, hogy magunkat lássuk ott a színpadon. A színészek a saját ruháikban játszanak, nincs zene, fény-effektek. Egyszerûen csak ott vannak elõttünk két méterre és mondják a mondatokat, élik a figurák életét.

- A másik, Szentendrére hozott darabotokat, a Nézõmûvészeti Fõiskolát nem te rendezted, hanem Árkosi Árpád.
- Az egy kifejezetten szórakoztató, bombasztikus, humoros elõadás. Ugyanakkor a felszíni rétege mögött ott van egy alapkérdés is. Fogy a nézõ a színházakban, és felveti a kérdést, hogy ki a hibás ezért. A darab alaphelyzete ugyanis egy utópia: már annyi színész, rendezõ és kritikus van, hogy most már nézõkre van szükség. A színházakat a nézõhiány miatt bezárták, és ezért nézõket kell képezni. Itt merül fel, hogy akik a nézõmûvészeti fõiskolán nézõket nevelnek, azoknak nem kéne-e inkább jó elõadásokat csinálniuk.

- Ez a kérdés aktuális abban a formában is, hogy a magyar nézõközönség nem feltétlenül érti az elõadásokat.
- Nyilvánvalóan nevelni kell a nézõt. Ez nem azért van, mert a nézõ mûveletlen vagy ostoba, hanem azért, mert a színház is olyan, hogy csak a gyakorlat által tudja az ember megismerni. Ahogy az irodalmat is úgy ismerem meg, hogy újabb és újabb könyveket olvasok el, és azt mondom, hogy Dosztojevszkij után is létezik regényírás, ugyanúgy gondolom a színházról, hogy Ascher Tamás Három nõvére után is készültek színházi elõadások a világban. A színház egy tanulható nyelv és nekünk az a feladatunk, hogy ne elrettentsük a nézõt az újabb és újabb formai kísérleteinkkel, hanem fogjuk meg a kezét és vezessük be a színház világába, és ha annyira fázik tõle, akkor reagálni kell rá. Sokféle színházat csináltunk a Krétakörön belül, arra is építünk, hogy mindegyik elõadásunk más legyen. Én hiányolom a mai színházból, hogy mindig új kihívásokat állítson a nézõ elé. A régi típusú színház nagyon kényelmes, az elöregedett, nagy tudású színházi emberek visszahúzzák a fejlõdést Emellett a kultúrpolitikának is bátornak kéne lennie. Kérdés, hogy hagyjuk ezt a régi struktúrát, a minimum ötven éves színházigazgatóival, gazdaságtalanul és a mûvészet szempontjából is retrográd módon mûködni, vagy képesek vagyunk új és új kitörési pontokat engedélyezni, új színházak létrejöttét támogatni. Ez jelentheti akár a befogadó, ún. inkubátor színházak szerepének a növelését is, ami nyugaton és keleten egyaránt bevált.

- Többször szóba hoztad a kultúrpolitikát, egy darabod, a Hazámhazám pedig kifejezetten politikus darab. Ennyire foglalkoztat a politika?
- Feketeország címmel megcsináljuk a következõ évadban a Hazámhazám - mely '89-tõl 2002-ig végigszaladt a magyar történelmen - folytatását, amiben megint lesz aktuálpolitika is. Felhasználjuk benne a Hazámhazám tapasztalatait, de nem fog sem történelmet, sem történetet mesélni. Csak érzeteket szeretnék elmondani, etûdöket, villanásokat, és egyáltalán nem fontos, hogy ezekbõl összeálljon valami történet. Az egész elõadás wap-hírekbõl készül. Január 1-je óta gyûjtögetem a telefonomra érkezõ napi 4-5 SMS-hírt, eddig hatszáz gyûlt össze, ez lesz az alap. Abban a stílusban, ahogy ezeket a híreket kapja az ember - Iránban 44.000 halott, következõ hír: Frenkivel és Ágicával lehet beszélgetni a wapon - pörgetjük az életünket, ebben élünk, egy generáció már ehhez szokik hozzá.

- Mi a célotok ezekkel a politikus darabokkal? A nézõknek csináljátok vagy inkább magatoknak?
- Ezekben a darabokban kérdés és provokáció van. A Feketeországnál kifejezetten azt szeretném, ha a címben valahol megjelenne az, hogy provokáció. Nem mûvészi értékként kezelem ezt az elõadást, hanem társadalmi üzenetet szeretnék megfogalmazni. Mi az, amit elfelejtünk, pedig nem kellene, hogyan gondolkodunk, és hogyan lehetne mindezen változtatni. A Feketeország leginkább egy hatalmas kérdõjel lesz.

- Ez a provokáció minden darabotokban benne van.
- De nem önmagáért szól. A Sirájban semmi provokáció nincs azon túl, amennyire Csehov provokált akkor, amikor azt mondta, hogy én azért írom ezeket a darabokat, hogy az embernek elmenjen a kedve attól, ahogy él, és válasszon magának egy másfajta életet. A Feketeország vállaltan társadalmi, politikai színház lesz, ami provokálni akarja a közönséget. Nem egy rejtett, metaforikus történettel szeretném elmesélni, hanem, ha tetszik, hatásvadász módon, erõteljes képekkel, monológokkal, dalokkal és effektekkel. A Hazámhazámnak az volt a végsõ üzenete, hogy fogjunk össze. Egy olyan társadalmi helyzetben, amikor az ország végletesen megosztott, azt akartam elmesélni, hogy ez sehová nem fog elvezetni.

***

Öt díjat kapott a budapesti Krétakör Színház Csehov: Siráj címû darabja a IV. Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT); az elismeréseket díjkiosztó gála keretében adták át a baranyai megyeszékhelyen szombaton.
A Siráj a legjobb elõadás mellett a legjobb férfi epizódszereplõ, férfi alakítás, harminc év alatti színész kategóriában lett elsõ, és kiérdemelte a közönségzsûri kitüntetését is.
A június harmadika és ötödike között megrendezett fesztivált a tavalyihoz hasonlóan nagy érdeklõdés kísérte, az eladott jegyek alapján a versenyprogramokat mintegy 8 ezer nézõ látta, a 34 helyszínen zajló több mint 200, úgynevezett off-programra 16 ezren voltak kíváncsiak. A produkciókat hazai és külföldi szakemberekbõl álló zsûri, valamint színészekbõl, továbbá a közönségbõl alakult bíráló bizottság értékelte.