> BB

Szemérmes illatra akasztott lélekventillátor

Ha performance-ra gondolok, folyamatosan kérdések, kételyek merülnek fel bennem. Arra most nem térek ki, mi mindent olvastam róla újságokban. Legyen elég annyi, hogy a legszürreálisabb az volt, amiben megpróbálták leírni a performance elõadásokat. Én még csak ott tartok, hogy mi is az a performance? "A Performance - esszenciális mûvészeti jelenség, tágan értelmezhetõ kulturális terep (…) önmaga jelentését kutató kísérletezés." - olvasható több helyen ef Zámbó István definíciója.
Na igen, az elmélet! De mi van azokkal, akiket nem mindig gyõz meg egy performance-akció a mûvészi mondanivaló erejérõl? Akik nem tagadják: elõfordul, hogy nem értik? Illetve, olykor értik, vagy érteni vélik, ám többször merik nem érteni. Vagy keveslik az üzenetet, de nem elég felszínesek ahhoz, hogy ne is foglalkozzanak a jelenséggel, pláne, ha számos pozitív hozadéka is van. Gondolok itt arra, hogy három napig emberek találkoztak, szóba álltak egymással, új kapcsolatok alakultak. Ha ehhez csupán ürügy kell, már akkor is megérte.
Vállalom a rezonõr szerepét és felteszem az alapkérdéseket. Mitõl jó egy performance? Van rossz is? Tõlem függ a kiboncolt minõsítés, vagy az elõadótól is? Persze mindkettõnktõl, de mindenképpen az az ostoba, aki nézi? Ha valamit olcsónak, öncélúnak, vagy netán túlfûtött exhibicionizmusnak vél, akkor õ a hozzá nem értõ? Nem akarok tiszteletlen lenni, de mi van, ha a király meztelen?
Ha egy performance piszkál, elgondolkodtat, bosszant, már elérte célját? Ez már a mûvészi minõség? Olvasva ef Zámbó és Fe Lugossy különbözõ okfejtéseit, oda lyukadok ki (perforálok), hogy tulajdonképpen maga az élet egy hatalmas performance. Ilyenformán minden megengedett, a felelõsséggel nincs túl sok gond. Minden a környezeten múlik. Értsen meg és kész. Én még csak azt a nézõpontot ismerem, hogy ha valaki kiáll emberek elé egy produkcióval, attól fogva felelõs. Ezért nagyjából világos, hogy dilettáns-e, vagy sem. Vagy a performance annyira szubjektív, annyira perszonális, hogy nem is lehet különbséget tenni, csoportosítani, rangsorolni, netán elismerni a legjobbat?
Mert nekem ez is eszembe jutott. Én, mint egyszerû, ám nyitott kívülálló talán kapnék valamiféle támpontot, vagy csak megerõsítést. A tavalyi fesztiválon az a benyomásom keletkezett, hogy a templomdombi produkció, Margit Szabolcs fényinstallációja sokakat inspirált. A vörös fények, ahogy izzottak a Plébániatemplom falain. A másik heves hatást kiváltó alkotás Szatmári Botond és Szécsi András etûdje, 'A kilátás bizonytalansága' volt, amit maga ef Zámbó is a legerõsebb produkciónak értékelt egy interjúban.
Ám ha rangsort nem is, legalább különbözõ kategóriákat lehetne rendszeresíteni. Mert az egyszerû, de nyitott kívülálló, ha azt nem is tudja, mit szeretne, talán azt hátha, mit nem. Mint mikor az ember moziba megy: választhat vígjáték, krimi, akció, romantika és horror közt. Lehetnének itt mondjuk ilyen mûfajok: ötlet, poén, humor, dráma, botrány. Lehet, hogy ez már túlzás?
Komoly vitákra vértezem fel magam, talán eljött az idõ az idei fesztiválon.
Aztán, továbbgondolkodva, elhallgat a kisördög a fejemben. Meghatódom. Mert nem látok mást, csak hatalmas tettvágyat. Alkotni, teremteni akarást. Bátorságot és toleranciát. Csodálom a gyermeki gátlástalanságot, a természetességet. Azt, ahogy megvalósul egy szürreális, vagy csak egy egyszerû álom. Mint egy nagyszerû, nagyszabású háromnapos házibuli. Eljön mindenki. Már többször néztem a vegyes emberkavalkádot. Összetartoznak. Szabadok.